:)

11 perc

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt, mi lesz ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni, És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki.Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át:most, hogy övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,a mikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annk idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nálkül az ő élete is elvesztett értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
"Miért jöttél?"- kérdezte a halált.
"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal"- felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám volna szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Ébren is csak álmodni

"Előfordult már veled, hogy nem volt kedved elaludni, álmokba merülni, mégis reggelig ébren is csak álmodni tudtál? És aztán mégis felkelt a nap, minden csendes.
Még senki nem vette észre, hogy új nap kezdődött; Hogy lehet ezt elviselni egyedül? Olyan gyönyörű, ahogyan az éjszaka átengedi a világot a fénynek, és mégis csak sírni tudnék.
Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém. Sose lesz. Ő mondta..
És.. ezen a reggelen is elveszett egy tegnap.. Minden nap.. Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni?
Olyan könnyű volt.. Ő nem ígért semmit, mert nem tehette. Mégis elég volt egy pillantás, hogy elhiggyem, Ő sem akar elveszíteni.. És akkor már nem kellett megígérnem semmit, mert ettől a pillanattól kezdve nem számított senki más.
És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit.. És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig.. ez volt a legtöbb..
És mégis.. önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá..
El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már..
De.. ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk..
Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát.. Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet..
De lassan közeledik a hajnal.. Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől.. Ő még biztos alszik.. Neki van kiről álmodnia.."

Állandó vágyakozás

"Vannak dolgok, amiket hiába áhítunk mindennél jobban, sosem lehet a sajátunk. Ott van az orrunk előtt, csak a kezünket kellene kinyújtanunk, hogy elérjük, de ezt az egyetlen mozdulatot mégsem tesszük meg. Talán félünk attól, hogy a magunkénak tudjuk. Talán félünk, hogy az elérhetetlensége miatt annyira kábító, vonzó varázs szétfoszlik abban a pillanatban, ahogyan hozzájutunk.

Ettől az állandó vágyakozástól, és a tudattól, hogy sosem birtokolhatjuk, iszonyú nehéz lesz a szívünk. A levegő csak ritkán jut be a tüdőnkbe: akkor, amikor egy-egy mély sóhajjal szétfeszítjük azt a mellkasunkban levő nyomást, amit a szívünkön csücsülő elefántnyi súly okoz. Nehéz, nagyon nehéz ez a folyamatos vágyakozás. Tudva azt, hogy hiábavaló, a súly csak még több és több lesz, és a napok múlásával egyre nehezebb elviselni. Beleöregszünk a viselésébe. Lassú és megfáradt lesz minden mozdulatunk. A hangunk reszelőssé válik, megkopik a fény a szemünkben, és nehezünkre esik mosolyra kényszeríteni az ajkainkat.

Talán nem is létezik orvosság. A tavaszi, boldog madárdal, a nyári rét tarka virágos illata, az őszi éjszaka kristályos égboltja, a hűvös hótakaró éteri csillogása mind-mind csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak. Hogy magunkhoz ölelhessük azt, ami után sóvárgunk, soha nem pótolhatjuk semmi mással.

Csak a színjátszó remény marad, hogy majd egyszer, valamikor, talán nem lesz olyan fontos nekünk. Hogy talán majd egyszer, valamikor, képesek leszünk lemondani róla - egyszer s mindenkorra, véglegesen.

De addig - addig minden marad a régiben. Marad a csillapíthatatlan fájdalom, tovább cipeljük a súlyt, és tovább vágyakozunk, kielégíthetetlenül és megmásíthatatlanul