Hiányod fáj nagyon

Magányomban köszönt az est
Egy hosszú fáradt nap után,
Tekintetem megpihen
Szűk szobám kopár falán.

Ágyam szélén kuporgok,
Emlékek képe hívogat,
Feledném, de nem tudom,
Reszketőn ölelem árva sorsomat.

Fonalát szövi a csend
Hálóját vetette ki rám,
Mély barázdát szánt lelkemen
Fájdalmasan a magány.

Néma könnyeket hullajtok,
Feléd indul újra képzeletem,
Nevedet kiáltom hangtalan,
Arcomat a párnámba temetem.

A szunnyadó mécses lángja
Fájdalmat karcol a kopár falon,
Felsírok mint egy kisgyerek,
Mert hiányod fáj nagyon.