HA MOST KÉRDEZNÉM TŐLED !

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Mit éreztem az első találkozásnál.
Elmondanám a félelmemet,
Lelkemben kétely mardosását,
A választ szemedben keresve:
Tetszem-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Agyamba hasító menekülés vágyát.
Elmondanám a félelmemet,
Érezve szerelem csodáját,
A választ eszemmel keresve
Akarom-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Érzésem vágyunk találkozásánál.
Elmondanám a zavaromat,
A legelső csók borzongását.
Szívedben riadtan kutatva:
Szeretsz-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Szenvedéllyel élő szerelem csodáját.
De te nem kérdezed, mert tudod.
Sejtjeinkben érezzük egymást,
Tudjuk teljes bizonyossággal:
Csak együtt lehetünk boldogok.

Kedvesemnek

Szívem minden percben ÉRTED dobban,
ám, oly nehéz a szavakat keresnem:
- De itt belül érzem, el kell mondjam,
mind azt, mit már eddig adtál NEKEM,
S mind az, mit lelkemben érzek irántad,
életem végtelen határain át,
száguld, áttörni képes minden falat.
Nem engedlek el, szerelmem erős vár!!!

Ajándékot kaptam TŐLED, rózsa
szirmokat szórtál lábaim elé:
- Mikor VELEM vagy, minden óra

drága kincs. Nem félek már karjaidban,
hozzád bújva repülök a fény felé.
Míg élek szívem csak ÉRTED dobban.

Veled akarok lenni!

Én csak veled akarok lenni! Mindig...Mindenhol...Az már mindegy igazából, hogy itthon a meleg ágyban, az utcán szakadó esőben vagy éppen egy híd alatt, étel,ital nélkül, a leghidegebben. Tudod, mindegy ,hogy hol, hogyan...csak veled ... örökre

Pinter Tibor - Csak azert szeretem a ....!.wmv

Hiány

"Fura dolog ez a hiányérzet.

A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót.
Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve.
Csak jön
és beköltözik a lelkembe.
Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.
De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép,
a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal
vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt.
A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez.
Végül megtör.
Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt.
Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy.
Elmegy úgy,
ahogy jött,
kérés nélkül... váratlanul."

Vajon hogy kell feladni egy érzést?

Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb?
Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát?
Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom?
Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi?