Az az igazság, hogy most te hagytál itt az úton, sírva, félve, magyarázat nélkül, s vissza se néztél, csak mentél tovább. Én néztem, ahogy mész előre az úton, nem szóltam utánad, nem kértem, hogy állj meg, egyszerűen néztem, ahogy végleg eltűnsz az utamról.
És én csak ülök itt, és várok, és mindennap új reményt szül a szívembe, hogy talán még látlak, talán visszatérsz…
És én csak ülök itt, és várok, és mindennap új reményt szül a szívembe, hogy talán még látlak, talán visszatérsz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése